Hetek óta máshogy süt a nap, van benne valami melegebb, narancssárgásabb és mégis borókásabb. Akaratlanul is elmerengek néha a mögöttem hagyott nyáron.
Emlékszem, milyen bíztatóan indult, hiszen már május végén lezárult a vizsgaidőszak, nem azzal ment el a június – mint ahogyan egyébként szokott -, hogy vizsgák és utóvizsgák zártak a szobámba.
Aztán jött június utolsó napján egy biciklibaleset, aminek köszönhetően eltörtem a karomat – hivatalosan válltörésnek számít. Bár egy apró törés volt csak, mégis teljesen átalakította az életemet. Eleinte nem ment egyedül sem az ágyazás, sem a mosogatás, sem a kontaktlencse behelyezése – hogy csak a legfontosabbakat említsem -, és azóta sem tudok olyan pozíciókban aludni, amikben igazán szeretnék, mert a bal karomat egyszerűen képtelen vagyok a fejem fölé emelné. Apró, de fontos győzelem, hogy pár hete biciklizni már újra tudok, bár még mindig szorongok, amikor valaki kétkeréken közelít felém. (A baleset ugyanis úgy történt, hogy egy lány kijött pár méterrel előttem a biciklisávjából, összekoccantak a kormányaink, én pedig a füves földön landoltam.)
Augusztusban telibe talált egy COVID-fertőzés, amelynek igazán neheze csak négy nap volt, a szaglás és ízlelésvesztés következményeit azóta is cipelem magammal. Szagokat csak akkor érzek, ha valamit nagyon közel emelek az orromhoz, az ízlelésem pedig valahol 60 és 70 százalék között megrekedt.
De történt jó dolog is. Július végén rátaláltam arra a lakásra, amire aztán ajánlatot is tettem és végül meg is vásároltam. Ha minden a tervek szerint halad, akkor november közepén, de legkésőbb végén be is tudok költözni. Boldog vagyok és izgatott, mert pontosan azon a környéken lesz és akkora méretben, amit szerettem volna és amit reméltem. Nem érzem úgy, hogy nagyon bármiben is kompromisszumot kellett volna kötnöm.
Az egyetemet viszont úgy döntöttem, egy évig szüneteltetem. Bár csak egy év van már csak hátra, nem érzem azt, hogy a két munkahely, az önkéntesség és a lakásvásárlás körüli bürokrácia mellett még erre is lenne időm. Bénítóan hat rám, ahogy elképzelem, hogy most péntekenként és szombatonként még a jogi tanulmányaimmal is foglalkozni kellene.
Mert így is épp elég nehéz. Fizikailag és lelkileg egyaránt. Sokszor érzem azt, hogy magányos vagyok, hogy nincs kivel megosztanom az életemet, az élményeimet, mert – Anyán és néha nagyszüleimen kívül – nincs nagyon senki, aki rendszeresen érdeklődne irántam, a mindennapi dolgaim iránt.
Tudom, az sem segít, hogy az elmúlt két évben két barátomat is elvesztettem. Egyiket saját döntésem, a másikat elsősorban az ő döntése következményeként.
De az is igaz, hogy egy másik barátomat azt hiszem, visszakaptam. És ez mindig megmelengeti a szívemet.
Waliduda Unlimited 