Visszaszámlálás

Másfél év elteltével pár éjszakát ismét Brüsszelben töltök. Ahogy arra számítottam, most a legrosszabb, hiszen már csak alig két nap van hátra, amíg ismét magyar földre lépek. De valamivel több, mint másfél év után végre az elnökségi üléseket is egyre hasznosabbnak érzem, már négy önálló feladatom is van. Nem árt teljesíteni is őket, ha szeretném, hogy jövőre újraválasszanak.

Három nap a világ

Talán az elmúlt három nap volt az egyik legszebb e három hónap során. Pedig nem is a péntek reggellel indult minden, sőt. A napközben hihetetlen unalmas volt, délután négyig az általunk szervezett nemzetközi rendezvényre kellett fogadnom és köszöntenem az érkezőket úgy, hogy reggel kilenc óráig megérkezett a 95 százalékuk.

Eredetileg úgy terveztem, hogy este otthon maradok és rákészülök a hétvégére, de végül meggyőztem magam. Elmentem a vacsorára, amelyet a résztvevőknek szerveztek, a Belvedere-ben, amelyet idén Lengyelország legjobb éttermének választottak. És ez az este egy olyan pillanat volt nemcsak ebben a három hónapban, de egész életemben, amire majd mindig melegszívvel gondolok vissza. Nem olyan dolog ez, amit az ember beleír az önéletrajzába, vagy megél belőle, de olyasmi, ami miatt érzi, hogy nagyon szerencsés.

Egy asztalnál ülni a lengyel közigazgatás vezetőjével, volt vezetőjével (korábban prágai nagykövet) és még másik négy vezető beosztású személlyel, akik épp rád figyelnek, ahogy a lengyel nagypapádról, vagy az ösztöndíj során szerzett élményeidről mesélsz, az valami, amit nem tudok leírni.

Aztán tegnap kora reggel pedig vonatra ültem és egy öt órás út után megérkeztem Wrocławba, majd egy átszállással a negyvenezres Brzegbe, ahol együtt töltöttem másfél napot a másodunokatestvéremmel, Baskával, férjével Grzegorzzsal és velem egykorú fiukkal, Adammal. Adam jól beszél angolul, de szülei egyáltalán nem, így végig lengyelül beszéltek hozzám. Csodálatos volt, teljesen feltöltődtem. Bár természetesen nem értettem mindent, azért a kontextus mindig megvolt és válaszolni is tudtam tisztességesen. Beszélgettünk, képeket nézegettünk, jókat ettünk, nevettünk is, politizáltunk is kicsit.

Mikor ezeket a sorokat írom, épp a vonaton ülök, vissza Varsóba. És kereken egy hét múlva már majd Brüsszelből tartok haza repülőgépen Budapestre. Hejj.

Kedves kis történet

Tegnap írt Jevgenyij, a lakásomat átmenetileg bérlő – egyébként szentpétervári – Erasmus diák, hogy egy ideje rendszeresen hívogatja a magyar számomat – amelyet jelenleg ő használ – egy hölgy vezetékes telefonról és engem keres. Angolul nem nagyon beszél, csak annyit kér, feltétlenül hívjam vissza.

Mondtam nyugodtan ignorálja, az ismeretlen számokat sem szoktam felvenni, de visszanézve a híváslistát ez a szám még soha nem keresett. Persze nem hagyott nyugodni a dolog, perceken belül megkértem Kittit, hívja már fel, mit akar.

Kiderült, a Plazmaszolgálatból hívott a kedvenc nénim, ugyanis valaki (tudom ki, csak ide nem írom le), mikor először ment, engem nevezett meg ajánlóként és így kapok négyezer forint étkezési utalványt, azt kellene átvennem.

A néni mondta Kittinek, hogy úgy szégyelli, hogy nem tud angolul. Engem ez az egész kis történet úgy meghatott, hogy majdnem elsírtam magam az „Accession of Belarus to the World Trade Organization” tréningen.

Hiányzik már minden, még a Plazmaszolgálat is.

Hivatali levél

Kedves Kollégák!

 

Az Igazságügyi Minisztérium Kossuth téri épületében a VI. emeleti keresztfolyosón a múlt héten felújítási munkálatokat végeztek, melynek során eltűnt egy csőlábú, „L” alakú íróasztal és egy hozzá tartozó „konténer” (fiókos gurulós kisszekrény). A „konténer” barna ragasztószalaggal volt körültekerve és személyes tárgyakat tartalmazott.

 

Kérjük, hogy aki véletlenül elvitte ezeket a bútorokat, jelentkezzen.

Képtelen vagyok megunni ezeket.

Fryzjer

Ugyanaz a fodrászszalon, ugyanaz a fodrászkisasszony. Először másfél hónappal ezelőtt jártam nála, akkor is és most is a mentorom és kolléganőm, Marta foglalta össze lengyelül egy papírfecnin, mit is szeretnék pontosan.

A mai antrémra igen büszke vagyok, lezongoráztam neki lengyelül, hogy “Jó napot kívánok! Ha jól emlékszem, mi már találkoztunk. Magyarországról vagyok és csak pár szót beszélek lengyelül. De a kolléganőm lengyel és röviden leírt mindent.” Sajnos kevésbé volt elájulva a próbálkozásomtól, mint vártam, úgyhogy a gyors előjátékot azonnal tettek követték.

Olyan rövidre nyírta a hajamat, hogy szinte már kopasz vagyok. Ez ugye nem az, amit vártam, de mire hazaérek – kevesebb, mint két héten belül! – újra vállalható frizurám lesz, ide Varsóba meg, ahol majdnem minden férfinak krumplifeje van, ennyi is elég lesz.

Magdi néni

Sajnos én nem lehettem ott a fantasztikus nap alkalmából, de nagypapám keresztanyja, dédnagymamám huga a hétvégén ünnepelte kilencvenötödik születésnapját. Ő az otthon legidősebb lakója. Bár Magdi néni mozgása már nehézkes, még mindig hihetetlenül naprakész. Itt egy fotó is, négy unokaöccsével, köztük a nagyapámmal a jobbszélen és mellette Gyuri bácsival, az ikertestvérével.

Távol Magyarországtól

Elmúlt a Halottak Napja és befordultam az ösztöndíj külföldi szakaszának utolsó hónapjába. Ezzel egyidőben egyre érzékenyebben reagálok a körülöttem zajló világra. Odahaza is olyankor, amikor már legalább egy hónapja nem jártam a családnál, rendszerint elcsuklik a hangom, mikor Anyával beszélek telefonon. Itt is ez van, csak itt most mindez abban testesül meg, hogy gyakorlatilag végigpityeregtem A napfény ízét, és a Sorstalanságot is több pillanatában.