Hétfőtől péntekig

Körülbelül 29 perccel ezelőtt érkeztem meg (ezt 9:30-kor pötyögöm) a durván négy napon át tartott Gólyatáborból. Tömören: jó volt. Neház most piedesztálra emelném az egészet, mert az elmúlt két napban jóformán semmit nem aludtam, csak táncoltam, ittam, barátkoztam beszélgetés és egyéb formákban. Maga az eksön Zánkán volt amelynek egyik jelszava: “Minékünk építették”. Két nagy épület, meg egy rózsaszín-vattacukor kinézetű (undorító). Politológusok voltunk körülbelül 46-an (tanévnyitáskor 93-an leszünk, lol, nem?), plusz instruktoraink és 350 jogász-gólya, tulajdonképpen egy kész hadsereg. Félelmetes volt, ahogy megtöltötték a nagysátrat, miközben mi a falhoz tapadt testtel ünnepeltük magunkat, férfiasságunkat, hogy többen közülünk állat módjára le tudnak részegedni. Már az odafele vezető úton, a vonaton lerészegedtem, illetve aznap este is. Zusamme a héten hatszor (vagy hétszer – nincsenek konkrét bizonyítékok) tintáztam, tanúja voltam egy kiadós pofára esésnek az iszapban, női zuhanyzós sminkelésnek, flörtölgetéseknek, részt vettem egymással szemben hugyozásban, szexuális pozitúrák és taktikák kibeszélésében, ki hol és hogyan vesztett el dolgokat.

Ja meg ott volt a Vanda is.

Hazafele a kora hajnali vonattal érkeztünk visszafele. Eléggé elítélhető módon McDonald’sban reggeliztem, a buszpályaudvaron több fiatal lány is szembejött velem, édesanyjukkal a jobb mellük mentén. És mit láttam? Nem hittem a szememnek. Tópartis sál volt rajtuk, matrózblúz (rajtam mackónadrág) és éppen a mi tópartunkra igyekeztek. Szívesen odamentem volna hozzájuk, hogy: “pár évvel ezelőtt én is, képzeld”. Most majd ők is meghallgatják az év végi iskolaátlagokat, hogy mennyire kibaszott jófej iskola vagyunk, milyen sok-sok nyelvvizsgája van gimnáziumunknak, mennyi egyéb lehetőség van – aminek persze a nagy részét úgysem kivitelezi senki (csak egy ártatlan példa: francianyelv-tanulás). De furcsa volt ezeket a lányokat látni. Remélem sok örömüket fogják lelni abban az iskolában, ahogy mi is, egykor.

A buszon természetesen még a indulás előtt elaludtam, kezemben egy trafkban vásárolt (138 ft) Népszabadsággal. Pont abbana pillanatban ébredtem, mikor a nekem megfelelő buszmegállóban kinyílt az ajtó. Annyira siettem, hogy az újság ott is maradt valahol a buszon, a földön. Lennt Anya várt, mert épp nyitott a patikában, aztán hazajöttem és most itt vagyok.

Tele emlékekkel, élményekkel (nem csak szexuális experiment), új arcokkal. Várom már.

am Ende

Többnapos, többhetes gyomorrángás, kétségek, bőgések után ma végre eldőlt, hol kezdjük meg albérletes életünket. Kettő terasszal, galériával vetjük bele magunkat a fővárosi piszkos és büdös életbe, de amit szeretek benne nagyon: az én lépteimmel számolva három perc alatt elérhető gyalog (!) az egyetemem. Ez nagyon simogatja a lelkem.

Cseresznye a habon, hogy Marcival, Barbival és Brunner Évivel megnéztük a Dzsingisz Kán*Tatárjárás és a “…és akkor megérkeztek az inkák…” kiállításokat, családi kedvezményt véve igénybe segítségül (fejenként spóroltunk így 500 forintot – egy olcsóbb kurva ennyiért talán már megmutatja a dudáit, he?) és kiszórtunk pár százast a Mc’Donaldsban, meg metróra.

67 vs. 16

Tegnapelőtt, az államalapítás évfordulója (és nem az alkotmány ünnepe) előtt egy nappal nagy cécó volt Balatonakarattyán. Megünnepeltük öcsém 16. (1991. augusztus 20.) és nagyapám 67. (1940. augusztus 22.)  születésnapját. 13-an voltunk: nagyapám, nagymamám, az ő két nővére, én, a szüleim, két testvérem, nagybátyám és párja, unokatestvérem és párja. Ez barátok közt is 13 embert jelent. A legszebb az egészben az volt, hogy tulajdonképpen délelőtt fél 10-től majdnem éjfélig folyamatosan beszélgettünk. Mindig változott az asztaltársaság, egyszer még a helyszín is, de egyfolytában volt valami konzultálni való, valami, amit meg kellett osztani egymással. Lehetett ez politikai hergelés, olasz út élménybeszámolója fényképekkel, költözködések, elmegyógyintézet, az osztrák munkások jobb helyzete, egyedülálló üknagynénék, Nádasladány, ciszterciták. Közben persze ettünk (három torta is volt, ebből egy self-made), ittunk (a Coca-cola nem aratott osztatlan sikert, de azért bekajáltuk – mivel kilyukadtunk oda, hogy ennyi erővel a sör is káros, mivel felpuffaszt, meg a szőlő, mert attól meg fingani kell), sétáltunk, fényképezkedtünk, ajándékot osztottunk, laptopot buheráltunk, ki-ki a képességei szerinti feladatkört végezte (én javarészt csak pukiztam vele a vak világba). Jó volt ilyen nagy családilag együtt lenni, ahol mindenkinek van mondanivalója. (majd teszek fel képeket is)

Gondolom mondanom se kell, hogy a 4 percre lévő strandra nem lehetett lemenni, mivel az eső esett.

Ohne Pánik

Körülbelül 10 másodperc alatt összeomlott a jövőbe vetett hitem. Nemcsak nekem, hanem két barátomnak is. Amit vártunk és ami már kézzelfogható távolságban volt tőlünk, most elillant egy kurva pillanat alatt. Részletekbe nem megyek, remélem nemsokára minden visszazökken a régi kerékvágásba és majd derűs anekdotázgatás közepette mesélhetek erről napok múlva. Egyelőre: keep smiling.

De akkor is. Nem ezt érdemeljük. Ők biztosan nem. Én a Nefelejcs utca flaszterét szeretném taposni.

Kritika

Gabriel Garcia Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Igazság szerint még nem fejeztem be, de már ideje lenne. Márquez életrajzi könyve ez, és nem mondanám, hogy orgazmusfakasztó. Gyakran belemegy Kolumbia politikai helyzetének leírásába, az meg a kolumbiaiakat leszámítva nem hiszem, hogy bárkit is érdekel. Folyamatosan teletűzdeli hosszú, bonyolult nevekkel, amelyeket később, 50 oldallal odébb megint felhoz, de azt meg ki a pöcsöm jegyzi meg hogy X.Y. mit csinált akkor és ott. Már a könyv 4/5-nél tartok, de még mindig csak az utolsó -be nem fejezett- egyetemi év a téma és az újságírás. Semmi utalás a Száz év magány ihletére, magánéletére (csak az ősökről pampog). arra viszont jó, hogy kiderül: rengeteg olyan családi adat, esemény, legenda van, amit beleépít. De szerintem erről az érdektelen tényről már regéltem itt. csak most megint kibukott belőlem. A lényeg: nem érdemes megvenni ezt a könyvet.

U.i.: nagyon várom már, hogy szeptember legyen, túl legyünk ezen a sok kis zavaró problémán, lélekben és környezetben egyaránt. Fogjuk mi még a Nefeljcs utca flaszterét taposni. 🙂

Banki örömök

Ma megküldte a posta az első bankkártyámat. Dombornyomásos, külföldön is használható, rajta a nevemmel: Waliduda Dániel. Remélem most nem az az időszak következik, amikor majd gondolkodás nélkül szórom a pénzt kínai evőpálcákra és testékszerekre.

Névsor

Dániel, Barbara, Péter, Andrea, Csaba, Krisztián, László, Ádám, Tamás, Róbert, Erwin, Máté, Kata, András, Milán, István, Norbert, Imre, Adél, Henrik, Ákos, Zoltán, Eszter, Debora, Dávid, Walid, Elizangela, Endre, Kornél, János, Gábor, Thomas, James és három ismeretlen.

Ps.

A balatoni lennt létem alatt elolvastam egy kölcsönkönyvet, amit Barbi adott, a Biff evangéliuma (440/440) című kis blaszfémiát. Volt két-három alkalom, mikor jót nevettem rajta. Egy ilyen méretű, témájú könyvnél ez egész jó arány.

Nekem a Balaton

Tegnap vonattal érkeztem haza a Balatonról. Már az elején meg lettem viccelve, mert úgy volt, hogy busszal jövök, de Mama memóriája cserbenhagyott minket és így 3-4 perccel lekéstem a Volánt. Mérgemben rossz irányba indultam el a vasútállomás fele (gondolom említenem sem kell, hogy sűrűn bazdmegoztam magamban), aztán éles kanyar után a jó útra tértem. Közben tanúja voltam, amint két nyugdíjas házaspár és egy kislány találkozik egy hölggyel, aki gondolom házat fog majd nekik kiadni pár napra.

Egy órát várakoztam a vasútállomáson. Eső után voltunk, az ereszcsatorna egy lyukán sűrűn folyt le a víz és csöpögött rá az aszfaltra, a legkedvesebb momentum volt, mikor egy nyugdíjas hölgy aláállt és mosolyogva hagyta, hogy a víz a szépen kezelt, őszülő hajára és csíkos blúzára csepegjen. Szerettem azt a nőt, ahogy ott állt, ahogy élvezte a vizet. Odamentem volna hozzá, hogy csak annyit mondjak: köszönöm. Köszönöm, hogy ott volt, hogy egy ilyen emlékkel gazdagított , hogy ütemre trappol a lábával mikor ül és nem bosszantja fel, mikor megtudja, hogy a vonat további 10 percet késik. Szerettem, amiért élvezni tudta a vihar emlékét  és nem korlátolt, de szabad szellemű. Nem olyan, mint azok az öregasszonyok, akik esténként a Hír TV-be telefonálnak be Ókovács Szilveszterhez és “Putyin-kommandóról”, meg “Orbán seregéről” beszélnek. Sokszor mondtam már, még mindig úgy gondolom: ezek így vezetik le a szexuális feszültségeiket, vagy izzadó pinával rohannak tünteti. De nem is várható több olyanoktól, akik egész nap ezt az adót nézik, Demokratát és hasonlóakat olvasnak. És büszkén hangoztatják, hogy “gyűlölik” Dávid Ibolyát, meg hasonló -szerintem- gusztustalan dolgok.

A vonaton egy nagyon szép lánnyal szemben ültem le. Ráköszöntem, ő csak rám mosolygott a cseresznyepiros ajkaival, aztán visszabújt a Harry Potter 6. része mögé, hogy elolvassa az utolsó oldalakat. A Szigetre ment – gondolom. Volt nála hálózsák. Ez elég bizonyíték, nem? Velem szemben, kicsit messzebb egy lány/hölgy Magyar Narancsot szorongatva beszélgetett egy férfival, akit én nem láttam, aztán egy pillanattal később rám nézett és mondott valamit. De nem hallottam. Zenét hallgattam. Én akkor már nem mertem odanézni, csak elmosolyodtam. Úgy nézett felém, mint aki tud valamit. Valamit, ami csak az én fejemben van ott, de titkolom. Talán sejtette, hogy a velem szemben elszenderülni készülődő lányra gondolok. Aki csukott szemmel is mosolygott. Olyan szép volt. Nem is mertem tőle elköszönni, mikor szálltam le, mert talán már aludt is. Budapestig ment.

Hadd idézzek

igazán szabadság volt

nem volt korlátoltság sehol

a gondolatainkban és a mozdulatainkban

se és egyikőnkben se

és tökéltesek voltunk

a mai mászkálásban

mondta Bognár Andi